...vagyis hurrá, csak arabul. Egyik azon nagyon kevés kifejezéseknek, amit megtanultam. (konkrétan akkor, amikor meglett 3.án a csomagom.) Még mielőtt a reggelre rátérek, azt el kell áruljam, hogy péntek este mindent bepakoltam, mindent előkészitettem... volna... csakhogy nem volt meg a repülőjegyem. Kerestem mindenhol, de sehol se volt. Gondoltam ennek a fele se tréfa, mert most nem nagyon volt nálam 120-130e HUFnak megfelelő összeg arra, hogy újat vegyek, kártyát itt meg necces használni. Aztán persze meglett, no nem a nagy bőröndben, ahol lennie kellett volna, hanem a hátizsákomban, ahol is a titkos rekeszbe raktam, hogy nehogy valaki megtalálja. A célt végülis elértem, mert tényleg nem találta meg senki, még én sem, szóval mit pattogok itt nekem. A rekesz meg totál titkos volt, elvégre én is elfeledkeztem róla. Meg arról is, hogy milyen furfangos és ügyes birok lenni.

Szóval a reggelem... felébredtem fél10 magasságában, gyorsan tisztába tettem magam, aztán mentem át Gagikhoz, elbúcsúzni. (Mivel a nagybőrönd fullosan tele volt, ezért a kézitáskába raktam a piperecuccaimat. Az első gyanú akkor jött, hogy ez mégsem az évszázad ötlete volt, amikor a reptéren a fémdetektornál kérdezték, mit keres egy olló a táskámban, én meg mondtam, hogy csak körömvágó, ne vegyétek már el. Nem vették.)12 után jött nekem sofőrködni Mario, a táborvezető, aki egyébként a Fülöp-szigetekről van, mint ahogy a legtöbb E/// tábor dolgozó is. Szal felpakoltunk, miután 3x is leellenőriztem a szállásomat, hogy tényleg csak azt hagyom-e ott, amit akarok, és a távozás mezejére léptem. Még mielőtt végleg magam mögött hagytam volna Libiát, még gyorsan megállitottam a kocsit, hogy lekapjam az E/// melletti útkereszteződést, no meg a bejárót, mer érdemes, meg mer sokaknak megigértem. És én ilyen is tudok lenni, hogy betartom, amit igérek, persze csak ha nem kerül túl nagy erőfeszitésbe, vagy sok pénzbe, és még csak meg sem kell magammal hasonulni. Ez most kivételesen ilyen volt.

Itten láthassátok a képet, ami az E/// tábor előtt volt. Balra van a tábor, egy bekötőúton kell továbbmenni, jobb oldalt látszódik maga az útkereszteződés. Ilyen 8-10 méteres szakaszokon hiányzik helyenként az aszfalt (szándékosan), itt lehet balra kanyarodni vagy megfordulni. Namost ez nem ilyen egyszerű szokott lenni, mert nem szivesen engedik be a másik autót a szemből jövők, ezért aztán az ilyen szakaszokon feltorlódnak a kocsik, állnak egymáss mellett, amiről nekem mindig az jut eszembe, hogy ülnek, mint a verebek a vezetékeken. A kocsiban meg Marió ül, bár ez nem látszik.

El a reptérre, visszaváltottam a pénzecskémet euróra, el is képedtem, mert alig volt különbség D=>E és az E=>D váltás között (mármint ki volt irva, hogy 1,812 az egyik, és 1,814 a másik. Alig nyerészkednek. Itthon ezek ne alapitsanak bankot meg pénzváltót, mer vagy éhen döglenek, vagy a többi bank felrobbanccsa őket a ’csába). Felvettem a beszállókártyát (csak az Amszterdamig tartó kártyát kaptam itt meg, ami ekkor még nem tűnt fel, csak később, de akkor már nem nagyon tudtam volna hol reklamálni). Be a gépbe, előttem a sorban ott tolakodott Mr. Zsirgöb, ahogy elneveztem, simán esélyes lett volna a Nagy Fogyásba, már ha befér a képernyőre. Csak reménykedtem, hogy nem mellém fog ülni. Végülis mákom volt, az egész 3as ülés az enyém volt, úgyhogy szabadon váltogattam magam a két szélső szék között, attól függően, mennyire voltam kiváncsi a külvilágra, vagy mennyire haladt el mellettem a sztyuárd, vagy a felesége, a sztyuárdné valami érdekes cuccal.

Beszálltam a gépbe. Nos, nem tudom, kinek mi a legnagyobb méretű tárgy, amivel valaha is elvágta a kezét, de szerintem én nyerek: nekem ugyanis sikerült magával a repőgéppel elvágnom az ujjam. Képet lásd lenn. Aki ezt bizonyithatóan űberelni tudja, legyen kedves jelezze irányomba, és én egy egész esti piálását fizetem. Ha a poszt kikerülése után 1 óréig senki nem jelentkezik, úgy nyertesnek kiálltom ki engem. (Ezért is fog kikerülni éjjel 1 környékén.) Maga történés úgy realizálódott, hogy amikor léptem be a gép ajtaján, a bal kezemmel megfogtam valamit az ajtónyilás körül, ami nem volt jó. Csak később vettem észre, hogy vérzik is. Kifelé menet nagyon néztem, hogy mi lehetett az, de nem tudtam behatárolni, úgyhogy kénytelen voltam azt feltételezni, hogy magával a repülőgép törzsével sikerült ez a bonyolult manőver.

Felszálldogáltunk, jó volt, hozták a kaját, volt hal meg csirke, én megtettem a választásomat, ami nem a hal volt. De azért halszag csak volt, hogy ne legyek annyira boldog. Megint csak kis adag kaja volt, magamban jókat röhögtem Mr. Zsirgöbön, szerintem az ő gyomra meg sem érezte ezt a mennyiséget, mondjuk nekem is csak arra volt jó, hogy még éhesebb legyek tőle. Tudniillik nem ettem reggelire, meg ebédre se semmit, a felesleges fosást megelőzendő. Mer ugye ha nincs mit, akkor inger hiába van rá, nem jön a barna maci...

Megérkeztünk Amszterdamba, már leszálláskor okos voltam, és az előre bekészitett rágót azonnal bevettem az első pillanatban, amint megéreztem a nyomáskülönbséget, velem nem fog az a paraszt légnyomás megint szórakozni. Nem is volt baj. Közben a kapitány elmondta, hogy aki ide jött végállomásozni, az vegye fel a csomagját, aki meg tovább megy, az menjen a beszállókártyájával a megfelelő helyre (én is a megfelelő helyre kivántam, mert ugye nekem az nem volt, mármint Magyarországig), de ekkor folytatta, hogy aki meg tovább megy, és nincs beszállója, az meg fáradjon az egyik kihelyezett automatához, és szolgálja ki magát. Namondom ez jó.

Kiszálltam, mentem automatázni, elég könnyen találtam, 4-5ös csokrokban tálalják őket. 5 opció közül lehetett választani, hogy hogyan lehet ügyintézni, az első az volt, hogy dugjam be a beszállókártyát. Anyádat. Pont ez kéne nekem. Örültem. Volt olyan is, hogy valami mágneskártyát dugdossak. Olyanom se volt. Útlevelet is lehet dugdosni. Namondom az útlevelem a kezembe marad, vegyen magának ő is 12e-ért (+6e a sürgősségi!), ha annyira kell neki, de egyébként is maradjon a seggén, ha meg mégis menne, ne menjen az EUn kivül. Volt még olyan, hogy a jegy számát beütöm. Király. Jegy előszed, meg is találtam egy 10 karakteres azonositószámot, begépelem elégedt vigyorral, de nem enged tovább. Neki 13 karakter kell. Ezen ne múljon, kipótoltam 0-ákkal. Nem volt jó. Akkor az elejére irtam a nullákat. Az se volt jó. Megpróbálkoztam a Tripoli-Amszterdam beszállókártya megetetésével, nem izlett neki. Nem volt mit tenni, csak odaadtam a  kis szemétnek az útlevelemet, olyan feltélekkel, hogyha megcsócsálja, akkor szétverem az agyát. Szerencsére csak az első oldal alsó 2 centije kellett neki, azt meg le tudta olvasni anélkül is, hogy kiadtam volna a kezemből. Kérdezte, hova akarok menni, mondom BUD, aszongya van egy járatra lefoglalva jegy nekem, és az pont ma van. Mondom jó. Mondja, akkor minden oké, ezt megbeszéltük, esetleg szeretném újranyomtatni a beszállókártyát is? Ha nem örültem volna meg a kis parasztnak ennyire, akkor simán megkérdeztem volna, hogy mégis szerinted mi az anyádér beszélgetünk már 15 perce, de igy kussoltam, és vidámkodtam jól. (A beszállókártya nyomtatása után kiderült, hogy a 407-et kellett volna 10 számjegy elé irnom. Arra a magamnak feltett kérdésemre, hogy ezt a számot vajon a jobb, vagy a bal herémnek kellett-e volna-e tudnia-e, nos erre a kérdésre nem tudtam magamnak kielégitő választ adni; hasonlóképp csendben maradtam akkor is, amikor azt tudakoltam tőlem, hogy ez a szám miből jött, igy utólag ki lehetett-e volna következtetni. De nem. A többi 10 számjegy az stimmelt, tehát nem az az eset volt ügyfennforgásilag, hogy totál hülyeséget akarok a gépnek magyarázni.)

Elindultam megkeresni a C14et, ahonnan indult a gépem, először a D kapuktól kellett átmásszak a C-re. Azt hittem, meghülyülök, mer 3 akkora sor kinai ember volt, mint maga a kinai fal. Node sasszemmel kiszúrtam, hogy van EU-s sor is, ami sokkal rövidebb, és gyorsabban is halad. Nos, amilyen megvetéssel tekintettem anno Libiába érkezésemkor az arab sorban álló csókosokra, most ugyanakkora adag felsőbbségérzetet sugároztam a kis sárgák irányába. Hiába, szép dolog a rasszizmus... :D

Eztán hamar meglett a C14. Lehet, hogy amszterdami repülőtér nagy, viszont nagyon logikusan van felépitve, és 5 lépésenként ki van táblázva minden. Még én se tudtam itt eltévedni. Szóval meglett a kapu, elmentem kaját keresni. Az árak láttán azonnal éreztem, hogy megjöttem Európába. Rájöttem, hogy ennyire éhes mégse vagyok. De! Ezek a szemetek, ott sütötték az orrom előtt a finom illatú kenyerüket, és nem átallottak currys csirkét rakni bele. Köcsögök. Ettem. Két szendvicset, meg egy fél lityis üditőt. Kicsivel kevesebbet fizettem érte, mint Libiában egy jó heti bevásárlásnál. De akkor épp magasról leszartam. Már az érzést, nem a kaját. Akármilyen liberálisok ezek a hollandok, azért ezt mégse hagyták volna. Szerintem.

Kicsivel a tervezett indulási idő után beszálltunk, viszont utána már nem volt tökölődés, szinte azonnal fel is szálltunk. A gép tele volt jónővel, persze én megint kifogtam, hogy egyedül legyek egy hármas széksoron. Pedig pont befértem volna két jónő közé. Na mindegy. A kapitány meg köszöntött mindenkit, szabójőzsivagyok, csókolom, mingyá megyünk, csak még az amszterdamiak miatt nem... De mindezt olyan hangszinnel, mint a 3 napos hulla. Nem tudtam eldönteni, hogy most csak simán nem érdekli, vagy előtte ivott is 3 felest, és úgy nem érdekli. Jó kilátások. (Aztán ugyanezt elmondta angolul is.) De legalább nem hagyják, hogy elfelejtsem, honnan jöttem.

Ezzel ellentétben a felszállástól most már egyáltalán nem tartottam (bár ami azt illeti, már 2.-án se volt nagy az izgalom), elvégre a gépet nem késtem le; és még ha véletlenül le is pottyanunk, a gép nem az én tulajdonom, ergo nagy anyagi kár nem ér; plussz a cégnél sem vehetnek elő, hogy én valamit rosszul csináltam volna az utazás során. Ismerjük be, ez elég morbid és izléstelen húzás lenne a részükről. Kajaként meg kaptam egy sajtos szendvicstet, „Malév – mindig időben” logóval. De mivel röhögés közben nem tudok enni, igy inkább vártam kicsit a falatozással. Mondom én, már a gépen megkezdődik a hazai érzés.

Amin őszintén meglepődtem, hogy leszállás után megvolt a csomagom. Közben meg felöltöztem arabnak, hosszú ruhába, meg sipkába, napszemüveggel, ahogy kell, hogy kedvenc kishugom ne ismerjen rám. Csak az volt a gond, hogy szinte egyesével jöttünk kifele, úgyhogy mégiscsak megismert, de nagyon röhögött. Meg kölcsönösen megegyeztünk abban, hogy nagyobb tömegben elvesztem volna. Aztán meg hazagyüttünk taxival. Képeket lássad a picasán. Szóval ez meg aztán már a ténylegesen legutolsó bejegyzés volt, tessék neki örülni, emailben jöhetnek a gratulációk, vagy akár az oldalra is. Ha valamit kihagytam volna, akkor az már úgy is fog maradni. Legyetek jókok!